AI Disclosure: A cikk elkészítéséhez generatív AI-eszközöket is használtam. A végső tartalomért és annak pontosságáért a szerző vállal felelősséget.
Egy félmondat a számítógépek memóriájáról, és egy sokkal nagyobb kérdés: mikor vált természetessé, hogy a nagyok igényeihez mindenkinek másnak kell alkalmazkodnia?
Sam Altman, az OpenAI vezérigazgatója a napokban egy érdekes gondolatot osztott meg a Cheeky Pint podcastban. Szerinte globális erőforrás-elosztási szempontból kifejezetten rossz, hogy az emberek számítógépeiben rengeteg RAM található, amit az idő nagy részében nem használnak. Sokkal hatékonyabb lenne, ha ez a memória az adatközpontokban dolgozna.
Magyarul: a gaming PC-k tulajdonosai talán önző módon foglalják a világ szűkös memóriaforrásait.
Lehet vitatkozni a kijelentés gazdasági racionalitásán, de van benne valami különösen visszás. Az emberek azért vásárolnak számítógépet és memóriát, hogy a saját igényeiket szolgálja. Játszanak, dolgoznak, fejlesztenek, alkotnak. Nem azért, hogy egy technológiai óriás rendelkezésére bocsássák a hardverüket.
Mégis, mintha egyre gyakrabban találkoznánk azzal a szemlélettel, hogy a társadalomnak kell alkalmazkodnia a nagyvállalatok növekedési igényeihez.
De vajon tényleg csak az AI-iparról van szó?
Önismeret, önérdek vagy önzés?
Érdemes három fogalmat különválasztanunk, mert mintha egyre gyakrabban összemosódnának.
Az öntudatosság azt jelenti, hogy tisztában vagyok a saját igényeimmel, értékeimmel és határaimmal. Az érdekérvényesítés azt, hogy képes vagyok kiállni magamért, és nem engedem, hogy mások rendszeresen kihasználjanak.
Az önzés viszont valami egészen más: amikor a saját érdekeimet mások jogos érdekei elé helyezem, és nem igazán foglalkozom azzal, hogy a döntéseim milyen következményekkel járnak rájuk nézve.
A probléma talán ott kezdődik, hogy sokan az önérvényesítést az önzéssel azonosítják. Azt látják, hogy aki keményebben lép fel, ritkábban köt kompromisszumot, és mindig a saját érdekeit helyezi előtérbe, az látszólag jobban boldogul.
Csakhogy az önérvényesítés nem azt jelenti, hogy másoknak le kell mondaniuk a saját érdekeikről.
Egy működő társadalomban mindenkinek lehetnek igényei. Nem kell mindenben egyetértenünk, és nem kell mindig engednünk sem. De el kell fogadnunk, hogy a másik ember érdekei ugyanolyan legitim szempontok, mint a sajátjaink.
Ez kicsit olyan, mint az a jelenség, amikor egy nagyvárosból kiköltözik vidékre a gazdag család, és elvárja, hogy körülötte forogjon minden és mindenki. Tudomást sem véve arról, hogy valójában ők az új jövevények, nekik kellene alkalmazkodniuk az ott élőkhöz.
Valami hasonló van most az AI cégek kapcsán is: ők az új jövevények és elvárják, hogy mindenki hozzájuk alkalmazkodjon, miközben az alázat legkisebb csírája is hiányzik belőlük.
Amikor a szabályok már nem mindenkire vonatkoznak
Talán ennél is nagyobb probléma a társadalmi szerződés fokozatos eróziója.
A társadalmi együttélés egyik alapja egy egyszerű, kimondatlan megállapodás: betartom a szabályokat, mert elvárom, hogy mások is betartsák őket. Bízom abban, hogy a tisztességes viselkedésnek van értelme, és ha valaki áthágja a közös szabályokat, annak következményei lesznek.
De mit gondoljon az átlagember, amikor politikai korrupciós ügyek, gazdasági visszaélések, környezetszennyezések vagy sikkasztások kerülnek napvilágra, miközben a felelősségre vonás sokszor elmarad, elhúzódik, vagy aránytalannak tűnik?
Az Epstein-ügy, a nagyvállalati környezetszennyezések és a politikai-gazdasági összefonódások mind ugyanazt a kellemetlen kérdést vetik fel: vajon valóban ugyanazok a szabályok vonatkoznak mindenkire?
Nem arról van szó, hogy minden nyilvánosságra került név vagy gyanú bizonyított bűncselekményt jelent. Hanem arról, hogy a következmények nélkülinek látszó visszaélések önmagukban is rombolják a közbizalmat.
Ha az emberek azt látják, hogy a tisztességes magatartás sokszor hátrány, míg a hatalmi pozícióban lévők könnyebben megússzák a szabályszegést, előbb-utóbb felmerül bennük: miért éppen nekem kellene mindig tisztességesnek lennem?
És ez az a pont, ahol az egyéni bizalmatlanság társadalmi problémává válik.
Mindenki szeretne egy normális társadalomban élni
Érdekes módon szerintem az emberek többsége nem akar állandó konfliktusban élni. Szeretne megbízható szomszédokat, korrekt munkatársakat, kiszámítható intézményeket, tisztességes vállalkozásokat és olyan közösséget, ahol nem kell folyamatosan védekeznie.
Nem akar minden helyzetben harcolni az érdekeiért.
Csakhogy ha azt tapasztalja, hogy mások rendszeresen felrúgják a játékszabályokat, akkor ő is védekezőbbé válik. Ha mindenki azt feltételezi, hogy a másik úgyis ki akarja használni, akkor egyre kevesebben lesznek hajlandók kompromisszumot kötni.
Így alakul ki az önmagát erősítő spirál: a bizalmatlanság még több bizalmatlanságot szül, az önérvényesítés önzéssé válik, az együttműködés pedig egyre inkább hátránynak tűnik.
A végén valóban az erősebb kutya elve érvényesül. Csakhogy egy olyan társadalomban, ahol mindenki az erősebb pozíciójára törekszik, végül senki sem érezheti magát igazán biztonságban.
Talán mégsem törődtünk bele
Azért nem szeretném teljesen borúsan lezárni ezt a gondolatmenetet.
A 2026-os magyar választás megmutatta, hogy a választók rendkívül magas részvétel mellett képesek jelentős politikai változást előidézni. Szerbiában október 25-én a korrupcióellenes diák mozgalomból kinövő Student List győzelme zárta le a Szerb Haladó Párt tizennégy éves kormányzati dominanciáját. Nyugat-Európában pedig az őszi tüntetések több országban is a megélhetési költségek, a lakhatás, az oktatás és a közszolgáltatások problémáira irányították rá a figyelmet.
Ezek különböző társadalmi és politikai folyamatok, nem feltétlenül ugyanazt akarják az érintettek. De van bennük egy közös vonás: az emberek nem egyszerűen elfogadják a fennálló helyzetet, hanem változást követelnek.
Talán még nem veszett el az igény egy tisztességesebben működő társadalomra. Talán csak egyre többen érzik úgy, hogy a jelenlegi játékszabályok nem szolgálják őket.
A valódi változás persze nem merülhet ki abban, hogy lecseréljük azokat, akik megszegték a szabályokat. Olyan rendszert kell építeni, amelyben a szabályok betartása nem jóindulat vagy politikai szimpátia kérdése, hanem mindenkire egyformán érvényes elvárás.
Mert nem az a cél, hogy egyszer mi legyünk az erősebb kutya.
Hanem az, hogy végre ne az erősebb kutya szabályai szerint kelljen élnünk.
AI Disclosure: A cikk elkészítéséhez generatív AI-eszközöket is használtam. A végső tartalomért és annak pontosságáért a szerző vállal felelősséget.