10 érdekes adattároló a múltból, amire talán már senki sem emlékszik

Ha tetszett, oszd meg ismerőseiddel!

A Qubit-on jelent meg nemrég egy nagyon érdekes cikk, “A LYUKKÁRTYÁTÓL AZ SSD MEGHAJTÓIG: SZÉDÍTŐ FEJLŐDÉSEN MENTEK ÁT AZ ADATHORDOZÓK AZ ELMÚLT ÉVSZÁZADBAN” címmel, amelyben a szerző átveszi a különböző adattárolók fejlődését, kialakulását és megszűnésük körülményét. Aki nem olvasta, és érdekli a téma, annak javaslom, hogy kattintson át oda, nem fogja megbánni.

A cikkben számos olyan példa van amivel még az olvasó is találkozott, vagy hallott róla. A “kis” és “nagy” floppy-k, winchesterek, SSD-k, CD és DVD lemezek, memóriakártyák ismerősen csenghetnek még az egyébként informatikában járatlanok számára is.

Azonban érdemes szót ejteni azokról az adattároló megoldásokról, amelyek tiszavirág életűnek bizonyultak. Egy részük technológiailag nem volt túl fejlett. Mások ár-érték arányban vesztettek a konkurenciával szemben, megint mások pedig egy átmeneti időszakban próbáltak betörni, kevés sikerrel.

A 2″ floppy lemez

A Fuji Film 1989-ben mutatta be egyedi floppy lemez formátumát, Fuji LT-1 néven. Ez egy nem szabványos méretű hajlékony lemez volt. Ekkor már létezett a 3.5″ “kis” floppy lemez, és a Fuji mérnökei úgy gondolták, hogy a videokamerájukhoz ideálisabb lenne egy kisebb, kompaktabb méretű lemez. A méretcsökkentésen kívül, technológiailag mindenben megegyezett a hagyományos floppy meghajtókkal, ennek ellenére 793KB tárkapacitással rendelkezett (kétoldalas, dupla sűrűség).

Egy Fuji LT-1 és egy hagyományos floppy lemez egymás mellett
Egy Fuji LT-1 és egy hagyományos floppy lemez egymás mellett

A 2″-es floppykat mindössze a Zenith MinisPort laptop volt képes befogadni alapból. Az akkor már eléggé elterjedt 3.5″-es hajlékonylemezek olvasásához szükséges meghajtót extraként lehetett megvásárolni hozzá.

Egy Zenith MinisPort laptop
Egy Zenith MinisPort laptop

A formátumnak valószínűleg több okból kifolyólag sem sikerült a befutás:

  • nem sikerült jobban elterjeszteni a formátumot: csak egyetlen márka, egyetlen típusa volt képes olvasni
  • meglehetősen borsos ára volt: egy tizes pakk 80$-ba került
  • ekkor már kijöttek az 1.44MB tárkapacitású, HD (High Density) 3.5″-es floppy lemezek

Compact Floppy

Az 1980-as években a Sony 3.5″-es hajlékonylemezének megjelenésével természetesen megjelentek a kihívók, akik eltérő szabványt próbáltak meg elterjeszteni. Az előző példához hasonlóan a Matsushita cégnek se sikerült labdába rúgnia, a 3″-es Compact Floppy nevű termékével. A Compact Floppy-k oldalanként 140KB adatot tudtak tárolni, és csak a brit gyártmányú Amstrad PC-k tudták olvasni.

Amstrad PC
Egy Amstrad PC

A 3″-es Compact Floppy bukásához így ugyanazok a tényezők járultak hozzá, mint a Fuji hajlékonylemezénél.

Mitsumi Quick Disk

Mitsumi Quick Disk

Egy szintén 3″-es hajlékonylemez formátumról van szó, amit a Mitsumi 1985-ben dobott piacra, és csak nagyon rövid ideig volt elérhető. A Quick Disk már a tervezésnél elvérzett, rengeteg hibája volt a konkurenciákhoz képest:

  • nem volt zárszerkezet rajta ami megvédte volna a portól és a karcolásoktól
  • az írásvédettséget nem egy csúsztatható gombbal oldották meg, mint a konkurensek
  • az adatok egy folyamatos spirálban kerültek felírásra, aminek a leolvasása 8 másodpercet is igénybe vehetett, így nevével ellentétben baromi lassú volt
  • csak egyoldalú (Single Sided) verzió volt elérhető, és ha egy oldal végére értünk, akkor meg kellett fordítani a lemezt és folytatni a lassú beolvasást

A Quick Disk-et elsősorban MIDI eszközökhöz használták, olyan gyártók karolták fel a formátumot, mint a Roland, a Korg, az Akai vagy a Yamaha.

A Quick Disk az otthoni, személyi számítógépekben is olvasható volt, így például a Sinclair ZX Spectruma is megbírkózott vele.

Tárkapacitása 100KB és 256KB között mozgott gyártótól és típustól függően. A Quick Disk nem volt hosszú életű, mivel 1990-ben átvette a helyét a Corona DataDisk és a Nintendo Famicom Disk System megoldása. 1991-ben még feltűnt a Smith Corona szövegszerkesztőről írt tesztben, amiben alapfelszereltség volt, eszerint a Quick Disk nagyon drága és nagyon lassú.

Ma már elvétve találni Quick Disk lemezt és meghajtót, általában azok sem működnek már. Így kijelenthető, hogy teljesen megszűnt ez a formátum is.

Hitachi Micro Hamster

Hitachi Micro Hamster
A hivatalos Hitachi marketing fotó

A fenti kép a hivatalos Hitachi marketing fotó, ezzel reklámozták anno az újonnan bejelentett microdrive meghajtójukat. A kép nem photoshop, és nem egy óriási hörcsögről van szó, és még csak nem is optikai illúzió. Az IBM és a Hitachi mérnökei megoldották, hogy egy 1″ méretű kompakt lapkában működjön egy mozgó alkatrészeket tartalmazó merevlemez.

Az első microdrive még 1.3″ méretű volt és alig 20MB tárkapacitással rendelkezett, amit 1992-ben a HP mutatott be. 7 évvel később, 1999-ben követték a nagyobb tárkapacitással, de már ténylegesen 1″ méretű microdrive-k, melyek 170MB és 340MB kapacitással rendelkeztek.

2000-ben az IBM piacra dobta az 512MB és 1GB tárkapacitással rendelkező változatokat. Majd ezt követően a Hitachi is beszállt a microdrive versenybe. 2003-ban már 2GB és 4GB-os modellek is elérhetők voltak. Mindössze 2 évvel később már elérhető volt a 6GB tárkapacitással rendelkező is.

Microdrive
Egy microdrive egy 50 euro centes érme mellett

Nem írnám le a teljes microdrive történelmet, akit érdekel az angol Wikipédián olvashat róla. Az viszont jól látszik, hogy a 2000-es évek elején a microdrive igencsak forró téma volt a hardvergyártók berkein belül. Hiszen olyan cégek versenyeztek egymással, mint a korábban említett IBM, Hitachi, Seagate, vagy a Sony, Toshiba, Western Digital.

Végül az egész őrületnek az olcsó, kompakt, megbízható és könnyen elérhető Flash memóriakártyák vetettek véget.

Canon Optical Card

A Canon 1990-ben mutatta be az Optical Card nevezetű termékét, ami egy írható/olvasható optikai réteggel rendelkezett, két műanyag lapka között. Lényegében teljesen ugyanolyan volt, mint a CD lemezek. A kártyára 2MB információ volt írható, de csak egyszer, és onnantól kezdve az bármikor kiolvasható volt. Ezt nevezik WORM típusú lemeznek (Write Once, Read Many).

Canon Optical Card
A Vintage Computing and Gaming által bescannelt termék prospektus. Nagy jövőt jósoltak az optikai kártyának, ma úgy mondanánk, hogy CD-gyilkosnak kiáltották ki.

Az optikai kártyákat a Canon 4$ és 35$-os árcímkével is ellátta. Az írásukhoz/olvasásukhoz szükséges meghajtót pedig 1500$ és 3000$ között árulták. A Canon igazából maga se tudta mire lesz jó az optikai kártyájuk. Az interneten csak pár információt találni, hogy rövid ideig használták egészségügyi információk és gépjárművek adatainak tárolására. Így kijelenthető, hogy teljesen a feledés homályába veszett.

Sharp Bubble Memory

Sharp Bubble Memory

Az 1970-es években a Bell Labs fejlesztette ki a Magnetic Bubble Memory megoldást, amitől sokáig azt várták, hogy lecseréli a merevlemezeket, és elhozza az adattárolás Kánaánját. Mivel ebben a cikkben szerepel, talán nem árulok el túl nagy titkot: ez nem sikerült.

A megoldást akkora hype övezte, hogy az 1980-as években az Intel továbbgondolta a megoldást. Már nem csak a merevlemezek helyettesítőjét látta a benne, de elképzelésük szerint, a DRAM-okra se lett volna már semmi szükség. Hiszen mozgó alkatrészek nélkül tárolhat viszonylag nagy mennyiségű adatot.

Mivel ezzel az eljárással készült adattárolók nagyszerűen ellenálltak a magas hőnek, a pornak, a magas páratartalomnak és még a sugárzás sem kottyant meg nekik, így értelemszerűen a hadsereg figyelmét is felkeltették. Katonai műholdakba is beszerelték, de szerepet játszott az Öböl-háborúban is, ahol nem volt gond a lassúsága, a kis kapacitása. Hiszen ott sokkal inkább számított a megbízhatósága és az ellenálló képessége.

A Magnetic Bubble Memory gyártásának lényege, hogy aprócska buborékszerű mágneses területeket hoznak létre egy mágneses felületen, és ezen tárolnak információkat. Ezt úgy érik el, hogy egymásra merőlegesen elhelyezett tekercseket raknak két állandó mágnes közé, és az így létrehozott mágneses erőterek mentén lehetséges megváltoztatni a mágnesre reagáló anyagban található buborékok helyzetét.

Bubble Memory

1983-ban a Sharp be is jelentette a Sharp CE-100B Bubble Memory cartridge-t, amit a Sharp PC-5000 laptop tudott magába fogadni. Az eszköz 128KB adatot volt képes tárolni.

Csakhogy elég hamar kiderült, hogy baromi nehéz ilyen terméket gyártani, és a gyártási költségek sosem térülnek meg. Eközben a konkurens megoldásokkal jóval egyszerűbben és olcsóbban lehet gyártani adattárolókat, így a Bubble Memory-k sosem terjedtek el igazán.

A legtöbbet 1987-88-ban adták el, amikor súlyos DRAM hiány sújtotta az iparágat. Viszont amint helyreállt az ellátás, szinte teljesen eltűnt a piacról. Ma egyedül a MemTech Technology cég gyárt ilyen terméket, azt is csak speciális megrendelésre. Így az átlag felhasználók nem juthatnak már hozzá.

Magneto-Optikai lemezek

Magneto-Optikai lemez

A magneto-optikai (MO) eljárást az 1950-es, 1960-as években kezdték el kifejleszteni a Bell Telephone, az IBM, a 3M és más cégek laboratóriumában. Az adattároló ötvözte a mágneses és az optikai meghajtók megoldásait. Egy mágneses réteggel bevont lemezre történt az írás. Mégpedig úgy, hogy az írásra kerülő pontot lézerrel felhevítették egészen a Curie pontig, ami ekkor elvesztette mágnesességét. Majd ahogy visszahűlt egy mágnessel megváltoztatták annak polaritását. Az eljárás végén a felület mágnesessége meg is maradt.

A lemez gyári állapota alapvetően nem mágneses. Így az megfelel a bináris 0-nak. A lézerfénnyel felhevített terület pedig írható tetszőlegesen: ha átmágneseztük akkor 1-es értéket kap. Ha nem történt mágnesezés, akkor visszaáll a gyári állapotra, tehát 0-ra.

Olvasáshoz gyenge lézerfényt használnak, aminek polarizációs síkja jobbra vagy balra fordul annak megfelelően, hogy az adott bit, milyen mágnesezettségű.

A nagyszerű benne, hogy bár a lemez maga mágnesesen tárolja az adatokat, alaphelyzetben (tehát nem melegítve) mégsem érzékeny a mágneses tér változására. Tehát a hajlékonylemezektől eltérően egy mágnessel nem lehet törölni róla az adatokat.

Az ötlet annyira kiforrott, hogy a 1988-ban a NeXT számítógépeket már magneto-optikai meghajtókkal árulták, és egyes Canon eszközökbe is bekerültek ilyen meghajtók. A Sony 1992-ben piacra dobta a MiniDisc-et, amit egészen 2013-ig gyártott, majd a TEAC & TASCAM egészen 2020-ig folytatott.

Az MO lemezek változatos méretekben és tárkapacitással érkeztek, nem volt ritka a gigabájtos adatot tárolni képes változat sem.

A legnagyobb hátránynak a konkurenciákhoz képest drágább árcédulát és lassabb írás/olvasást tartották. Ám jó ideje újra reneszánszát élik az ilyen lemezek: az archiválást végző cégek és személyek újra felfedezték maguknak. Ami nem is csoda, hiszen a Maxwell által gyártott új típusú, úgy nevezett TMO (Thermo Magnetic Optic) lemezek már 7 millió írási / olvasási ciklust is kibírnak.

IBM PCjr ROM Cartridge

IBM PCjr
IBM PCjr

Az 1980-as években kezdtek el terjedni az otthoni felhasználásra szánt személyi számítógépek. Ám ekkoriban még főleg az irodákban használták a számítógépeket, és ott egyértelműen az IBM volt az egyeduralkodó. Az otthoni személyi számítógépek, mint például az Apple Macintosh, a Commodore 64, és társaik azonban nemhogy egymással, de az IBM-mel sem voltak kompatibilisek. Sem hardveresen, sem szoftveresen.

Ezt az áldatlan állapotot szerette volna az IBM értelemszerűen a saját piaci részesedésének növelése érdekében felszámolni, és piacra dobta a PCjr (junior) rendszert, ami egy picit butítottabb változata volt az irodai verziónak. Cserébe jobb grafikus-, és hang chippel szerelték, hogy a multimédiás szórakoztató tartalmakat is lehessen fogyasztani rajta.

Ma már teljesen természetesnek vesszük, hogy az irodában elkezdett munkánkat az otthoni gépünkön fejezünk be, ám 40 évvel ezelőtt ez még nem volt túl evidens. A PCjr lényegében ezt is megvalósíthatta volna, hiszen ugyanazok a szoftverek futhattak az irodai és otthoni gépeken egyaránt.

A számítógép érdekessége, hogy cartridge olvasóval is rendelkezett, amit manapság inkább a kazettás konzolokhoz társítunk, de akkoriban úgy gondolták ennek lehet jövője.

A Lotus 1-2-3 szoftver kazettája
A Lotus 1-2-3 szoftver kazettája

Végül az IBMjr-hoz mindössze a Lotus adta ki cartridge kazettán szoftverét, és az IBMjr termék is hamar megbukott. Bár papíron nagyon jól hangoztak az ígéretek a borsos ára (2500$), és bővítési lehetőségek hiánya, valamint az, hogy az IBM maga sem törődött igazán a termékkel, végül teljes kudarcra ítélte.

Floptikai lemez

Egy 21MB-os floptikai lemez
Egy 21MB-os floptikai lemez

Szintén egy olyan termékről van szó, ami a mágneses és az optikai lemezek megoldásait ötvözte, csak épp másképpen, mint a magneto-optikai lemezek. 1988-ban jelentették be a technológiát, majd 1991-ben került forgalomba az első ilyen technológiával készült termék.

A floptikai lemezek írása és olvasása mágneses elven működött. Viszont egy infravörös célzó rendszerrel volt felszerelve az írófej, amit így pontosabban lehetett ráhelyezni a felületre. A működése így teljesen megegyezett a hagyományos hajlékonylemezekkel, ám a célzó rendszernek köszönhetően óriási adatsűrűség volt elérhető. Míg egy átlagos mágneses írófejjel csak 135TPI értékű lemezeket lehetett írni, addig az új megoldással 1250TPI is elérhető volt.

Így ezeken a lemezeken akár 21MB adat is tárolható volt, szemben a többi 720KB és 1.44MB-os High Density hajlékonylemezzel.

Ráadásul a floptikai lemezeket befogadó olvasók visszafele kompatibilisek voltak. Egy második fejnek köszönhetően a hagyományos hajlékonylemezeket is gond nélkül írhatták, olvashatták.

Egyes számítások szerint úgy 70,000 darab floptikai lemez került eladásra. Olyan gyártók álltak ki a szabvány mellett, mint a Matsushita, Iomega, Maxell/Hitachi, Sony.

A Sony 1998-ban bemutatta a Sony HiFD floptikai formátumát, ami már 200MB adatot volt képes tárolni.

A lemezek halálát a 2000-es években megjelenő és gyorsan elterjedő CD lemezek jelentették.

Sinclair ZX Microdrive

Sinclair ZX Microdrive

1983-ban jelentette be a Sinclair a ZX Microdrive rendszerét, ami az akkor népszerű ZX Spectrum otthoni számítógépekhez készült. A ZX Microdrive 85KB-nyi adatot tudott tárolni, egy mindössze 1.3″ szélességű cartridge-n, és minden egyes kazetta 5 méter hosszúságú mágnesszalagot tartalmazott, akárcsak egy 8-sávos magnókazetta.

A Microdrive gyorsan írható és olvasható volt, különösen a korszakban kapható más adattárolókhoz képest, és meglehetősen olcsó is volt, 49.95£ volt a piacra dobás pillanatában.

A legnagyobb hibája azonban az volt, hogy nagyon gyorsan rongyolódtak a szalagok, és hamar elszakadtak, illetve az adatok olvashatatlanná váltak, ami érthető módon nem tetszett a vásárlóknak.

Továbbá az írásvédettséget csak szoftveresen oldották meg, így a számítógép meghibásodása esetén a teljes kazetta törlődhetett.

A Sinclair az 1986-ban megjelent Sinclair QL-ben is ezt a megoldást alkalmazta, igaz ott már 100KB tárkapacitással rendelkező kártyákat lehetett vásárolni. Bár a hibák egy részét sikerült javítani, az újabb adattároló megoldások végül teljesen kiszorították a piacról.

Hogy tetszett a poszt?

Van bármi észrevételed?


Ha tetszett, oszd meg ismerőseiddel!