Átlagos kedd reggelnek indult, de olyan élménnyel gazdagodtam, hogy még bejegyzés is lett belőle. Mert így 40-hez közeledve az ember már nem külföldre utazik élményeket szerezni, hanem leugrik a boltba. Betértem a szokásos boltba megvenni a reggelinek való alapanyagokat: felvágott, sajt, zsemle. Tudjátok, semmi extra, semmi felvágás, urizálás. Ezen a reggelen a kelleténél is morcosabb voltam, mert a kisebbik cicánk, Sakura hajnal 3kor már ébresztett, hogy neki simogatás/játszás/evés kell. Tetszőlegesen több is kiválasztható és szabadon kombinálható, nála sose lehet tudni…
Szóval, elveszem a két zsömlémet, beleteszem a zacskóba. Ebben a boltban a pékáruknak kódja van, amit a kihelyezett címkenyomtatónál be kell ütni. Beütjük a kódot vagy kiválasztjuk a felületről, hogy mit raktunk a zacskóba és hány darabot, majd a nyomtatás gomb megnyomásával megkapjuk a címkét, amit felragasztunk a zacskóra. Ezzel biztosan sokan találkoztatok már, szóval nagyon nem kell bemutatnom.
Ahogy megfordulok, hogy elinduljak beütni a kettő darab vizes zsömlémet, látom, hogy meglehetősen hosszú sor kanyarog ezen a kedd reggelen a nyomtató előtt. A gépnél áll egy hölgy, aki idegesen mondja: “Nem jó már megint ez a gép!“, és dühösen lenyomja a kinyomtatott címkét a többi közé a pultra. “Nem értem, megint mozarellát akar kiadni!” – panaszolta.
Megint beütötte a kódot, és hasonlóan járt mint az előző alkalommal vagy talán alkalmakkor hiszen ki tudja, hogy mióta nyomkodja a gépet, ha olyan sor torlódott fel. Ekkor már furcsáltam, hogy valami nagyon félremehetett: vagy tényleg rossz a gép, vagy a hölgy rontott el valamit. Mondtuk neki, hogy üsse be újra a kódot. “Há’ azt ütöm befele! Azt ütöm!” – jött a válasz a hölgytől, már kicsit ingerültebben, ami érthető. Eléggé frusztráló lehetett a dolog számára is. Végül, csak megpróbálja újra, és akkor látom, hogy az árat kezdi el beütni.
Fel is szólaltam hangosabban, hogy ne az árat üsse be, hanem a kódot! Először nem értette, aztán elismételtem másképp: a 169 helyett a 444-et üsse be! Az a kódja annak, amit el akar vinni. És lám, működött.
A sorban állók mosolyogtak, bár megköszönni senki nem köszönte meg, hogy feloldottam ezt a gordiuszi csomót és tudott mindenki menni a dolgára, a hölgy pedig szemlesütve távozott a géptől. Persze először én is arra gondoltam, mint mindenki: mit szerencsétlenkedik ez a hülye össze-vissza. Zsigeri reakció. A reggeli morcosság hevében óhatatlanul is az ilyen ösztönös reakciókhoz nyúl az agyunk.
Nem sokkal később azonban elkezdtem gondolkodni: a reggeli történtek vajon mennyire a hölgy hibája és mennyire magáé a szoftveré?
Merthogy bizony a szoftver pontosabban azok fejlesztői, sokmindent tehettek volna, hogy az ilyen, és ehhez hasonló frusztráló helyzeteket elkerüljék. Már az önmagában is elég fura, hogy egy pékárukra címkéket nyomtató eszközbe be tudja bárki ütni a mozarella kódját. Vagy lényegében bármilyen egyéb termék kódját is.
A beüthető kódok korlátozása nem egy megoldhatatlan feladat, hiszen kiválasztható egy olyan felület is, ahol fotó és szöveg alapján lehet megadni a pékárut, még kód se kell hozzá. Érdekes módon, ebben a listában nincs benne a mozarella. Tehát valamilyen kategorizálásra biztosan van benne lehetőség szoftveresen. Sőt, még ezen belül is megadható, hogy aktuálisan milyen pékáruk kaphatók. Így a boltonként eltérő kínálathoz tudnak igazodni.
Ha tehát érvényes, de kategórián kívüli termékkódot ad meg a vásárló, felugrohatna egy ablak, ami elmagyarázza, hogy az árcímkén pontosan mit nézzen és mit üssön be, ahelyett hogy elkezdi a mozarella vagy esetleg a csirkemellfilé címkéjét nyomtatni.
Itt is érvényes az alapvető igazság, hogy ne bántsd a felhasználót! Egy címkenyomtatónál pedig, ahol lényegében tényleg bárki az utcáról beesve használhatja, sokkal egyértelműbben kellene jelezni a vásárló számára, hogy mit rontott el. Ezzel nem csak az ő, de a sorban mögötte állók reggelét is meg lehet könnyíteni.